Versek

Ahol a macskák alszanak

Ahol a macskák alszanak
ott a maroknyi csodák háza
bebújhat bús-öreg november
de csak átlátszó álruhába’
mert szemhéj mögött is fények
táncolnak, ők tudják,
álom a valóság és fordítva
földön heverő földöntúli lények.
Ahol a macskák alszanak
lassan kienged a dértestű lélek
szivárog réseken át, eléri
aligrezdülő bajuszát
nincsenek hiába kérdések
csak lélegző pontok a
mondatok záróráján.
Ahol a macskák alszanak
nem toporog a kell
a késő, a demégma
ernyedt áll pihen, az ítélet
véső karmai behúzva
mindegy lesz a talán
most jön a most után
de jó lenne albérletet
lelni a házban
ahol a macskák alszanak.

Hátulról gondollak

Meg ne fordulj, még kiderül
nem az vagy, akit akkor láttam
mikor senkit nem lett volna
szabad, a bezárt bárban
épp átpréselődve a hátsó
bejáraton
maradtam volna kint, tudom
most nem lenne min, és miért
ugye, mégis ők azok,
a befejezetlen szótagok
a csésze szélén maradt nyomok
a középen süppedt matracok
a mondj már valamit, de hallgatok
a jobb, ha el sem indulok
a taps nélkül maradt színpadok
kiműtött mandulán a hurok
sövény előtt a Barkasok
mert költözöl, többé nem titok
a gyerek előtt sem, na hagyjatok
a mégegyesélyes holnapok
kéményen bújó rénszarvasok
mert mesélni azt jobban tudok
a rémes-kockás plüss papucsok
enyémen lyuk, a tiéd nagyok
de nem cseréljük, még jól vagyok
csak meg ne fordulj, még kiderül, hiába
csúsztam át az ajtórésen, mégsem
a te ágyad állt az enyémhez tolva
az óvodában.

Hol nem vagy

Barlang nélküli medve
párátlan november
kottából tépett hangjegy
tokját vesztett ékszer
oszthatatlan prímszám
kettévált körömlemez
temetetlen holtág
hűlt fészket sirató eresz
végenincs bogos zsinór
ötöt sípoló vonal
vedd fel, vedd fel, és nem
építkezésen a robaj
egymásba eső falak
karcolt ablaktábla
porba küldött rúgás
mélyszemű, némult árva
fényhéjú nyúlj-érte szőlő
belül a peronoszpóra
szétette, mint testet a rák
mikor visszajár az óra
kapkodnak egymás felé
válltól leváló karok
hiányjellel írtad tele
a fel sem adott lapot.

Időtölcsér

Hómező. Napföveny.
Keresztülfolyunk az életen.

Súlyos éj. Hajnalok.
Álom csak, vagy már itt vagyok?

Révület. Fény hasít.
Holnapba taszít, elvakít.

Arcözön. Színtömeg.
Szürkének hazudja egy ecset.

Kattogás. Perc-sereg.
Markolnám, ujjam közt szétpereg.

Alkonyok. Lábnyomok.
Már megint, még mindig, itt vagyok.

Napföveny. Hómező.
Győztél, elnyeltél újra, Idő.

Költöző tegnapok

Leemelt kép mögött
sötét a falfesték.
Huszonnyolc év után
az utolsó estéd
meztelenre csupaszítva tartogatja
másfél szoba, fürdő, konyha.

Szimpla té, dupla té,
most érted igazán,
mit vésett a kréta
unott nyelvtanórán.
A múlt idő té betűi torkod érik,
régvolt leckét számon kérik.

Kőpadló karcai
megnyílnak, tátongva
sikítják, nem futhatsz
felejtő álomba,
emlékezz csak, hogy születtünk, nekünk vágtad
keservedben a pléhtálat.

Szuszog a konnektor
két üres orrlyuka,
nem tömi többé be
telefon zsinórja.
Tavaly hívott. Széthálózó repedések,
válasz helyett falból tépted.

Víz buzog. Igaz volt?
Mikor még műanyag
kádba merült csuklód,
őt tartva, Kiscsillag,
itt van Anya, el nem enged, megmutatja,
a hajmosás nem kín: móka.

Más karok ölelik,
más a víz, hiába
várod, a tükörre
tapadjon a pára.
Leszerelted már a szekrényt, keskeny-árva
szappan maradt búcsúzásra.

Bőröndöd gyomrából
mentenéd még a szót,
holnapig, percekig
ránthass elő otthont,
de a sarkok kongó-karcos négyzetmétert
adhatnak csak. Nem ezt kérted!

Idegen kulcs várja
ébredő tenyered.
Két kattanás lenne?
Elcserélt életek
küszöbébe botlik lábad, tovább hordod
bőrödbe gyűrt alaprajzod.

Közös közöny

Ma éjjel letört egy
szelet a Földből.
Nem veszi talán senki észre,
hacsak a lapok szalagcíme
nem szórta-harsogta volna
és nem tűzik főműsorra
este hét ötvenöttől.

Teca, nézd már, ez mi a túró?
Pszt, nem hallom a végét!
Mit papol ez a mókus megint?
Méghogy letört! Egy szelet! – legyint.
Mekkora vakítás, még el is hiszem!
Na, menjünk enni. A sót majd viszem.
Te meg nyomd ki a tévét.

Kisasszony, ugye, most viccel?
Hogy lenne már törölt járat?
Letört a célország. A Földből. Értem.
Akkor kezeltesse magát, kérem.
Ez reptér, nem az elmeosztály.
Ne szórakozzon tovább most már,
a kongresszuson nyolcvanan várnak.

Dél óta csörgetem, hihetetlen.
Csak műtét közben némítja, tudom.
Mit beszélsz? Nem, nem néztem a Neten.
Montreal is ott volt a szeleten?
Melyiken? Na ne. Ugratsz, valld be.
Sarah nem szálldos csak hipp-hopp, le
a Földről. Újrahívom.

Mit idegeskedsz? Azt a tételt
tuti nem húzod. Elhajíthatod.
Tiszta mázli, én sem bírtam.
Az idétlen tórendszer, földtan…
Öregem, mekkora szerencse,
hogy épp ott repedt meg és tört le.
Lapozzunk. Mi jön? Az Andok?

Új reggel, kisimult minden
címlap, villantva, a svéd Yvett
Lett idén a Miss World. Ki érti?
Talán nem volt a zsűriben férfi?
Na, mindegy, fő, hogy ennyi
újság elfogyott. Ez nem semmi!
Valahol kering, lebeg egy szelet.

Születni hívtál

Boholy
meleg
dobban
lebeg
örök
mégsem
rándul
értem
fojtó
keskeny
lökne
még ne
tapad
feszül
kín fut
belül
hézag
minek
sikoly
hideg
vak fény
felég
érdes
elég!
hangok
foszlány
igen
kislány
tenyér
hagyom
hasán
hason
most itt
oldás
ő tart
nincs más.

Tűzfalra nézett

Harmadik emelet
lift nincs és
gyakran
kiég a gangon a
villany

vasárnap legkésőbb
féltizen
egyre
kúszik a paprikás
csirke

párkányok alatt
kozmától
izzadt
nemillat
csakszag

az anyja spániel
apja meg tacskó
lehetett
ködfolt és
lehelet

egybefut, eléri
a kaput
őt várja
négy feles, nem talál
a zárba

sirályok szárnyaként
lebben ing,
alsó
madzagon
száradó

életek fotoshop
nélkül
lehúzva
öt hasáb, minek a
cenzúra

nem számít, mind díszlet
lépj beljebb
a hátsó
ablakhoz
így, most jó

na ugye, megmondtam
páratlan
kilátás
mind tiéd
nem kell más

fénypettyek átúsznak
síktükör
egeken
születő
eleven

képekké vetíted
kész helyett
cserébe kapod
tűzfal csak?
Dehogy.

Vágányzár

Körözött a villanyvasút
sehovásem-síneken
óvónéni melléguggolt
mondd, mi leszel, édesem
minek kérdi, egy válasz van
ha az ember ötéves
Masiniszta! S nem értette
a mosoly miért negédes
a fejekben ágaskodik
rozsdamentes ütköző
majd mi tudjuk, ne félj, kincsem,
hol lesz neked szebb jövő
mozdonyfüstbe veszett vágyak
meg sem hallják, zakatol
ponthatárok vámos helyett
vizsgabiztos, alakul
agyszövet a váltók között
ha beszorul, nem sikít
fő, hogy menetrend szerinti
interjúra érkezik
határozatlan idejű
szerződés, most mit izélsz
más már földhöz verné, te meg
lógatod, mi mást remélsz
álommeló, meglátod, majd
ragadnak rád a csajok
még mindig őt? Ne hülyéskedj,
örülhetsz, hogy elhagyott
kong a teremgarázs, már csak
egy keréknyom búcsúzik
dupla, jéggel, lila felhő
tarts ki másnap hajnalig
a második, nyugi, biztos
fiú lesz, úgy legalább
lesz, akivel vasutazhatsz
be nem vallva, odaát
kipróbáltad, mielőtt még
meghozta a Jézuska
bár vele már nem vagy jóban
átvágott, azt nem mondta
kisfiam, csak álmodozz, de
felébredni nem túl klassz
helyjegyet csak téves járat
másodosztályára kapsz
az első már, bőrüléssel,
sajnos, éppen elhúzott
rázkódik az ablaktábla
rég bezárt a játékbolt.

Van egy óra

Van egy óra a halál előtt,
mikor kinyílik az arc.
Lefoszlik a gomoly háló,
tisztul a szem, moccan a szó,
most megint ő az!

Ő az, ahogy megismerted,
visszaköszön minden pillanat.
Tavasz kapott a hajába,
rálehelt a jégvirágra,
múlt-mozaik fogva tart.

De jó elhinni pár percre!
Te vagy újra, ugye, itt maradsz?
Csak a szempillája rebben,
tűnő fény az üzenetben,
porladó vigasz.

Úgy vársz, mint aki nem érti.
Ami eddig volt, csak álom.
Felejted a csontra tapadt
bőrt, a kongó kórházfalat.
Mondhatják csak! Hisz én látom.

Látod, ahogy ledobta már,
nem bírta tovább viselni
fekete takaró súlyát.
Nem kell! Nyomta keskeny vállát,
hagyj továbbmenni!

Erre kérne, de hiába.
Lehetetlen hang neked.
Nem hallod, mert nem akarod.
Csak a visszakapott arcot
éri tenyered.

Majd érbe fagyott szakadás,
fény húny, elvágták a képet.
Szemgödrében újra árok,
elengedi a világot.
Lassan megérted.

Van egy óra a halál előtt.
Utolsó ajándék feléd.
Féltőn neked tartogatta,
hogy csak a valódi arca
éghessen beléd.